Most 2008. december 1-je van, 17 óra 43 perc,
természetesen UT-ben: 20 perccel ezelőtt hoztam be 200/1120-as Newton
távcsövemet, felemás hangulatban. 2-3 héttel ezelőtt
jutottam arra a döntésre, hogy télire leszerelem a távcsőmechanikát,
mivel a védődoboza annyira tönkrement, hogy a téli hideg, esetenként
viharos időben úgysem töltené be a funkcióját. Másrészt az év eltelt 11
hónapjában egyszer sem észleltem: nem valószínű, hogy a téli
időjárásban ez másképp lenne. Bár teljesen személyes dolog, de
az érthetőség miatt megkerülhetetlen, hogy az okáról szót ne ejtsek.
1999-ben elért az első szívinfarktus, amit nem sokkal később bypass
műtét követett. Kb. egy éve történt, hogy egy vödör homok cipelése
közben olyan tünetek jelentkeztek, hogy az ügyeletes orvost is
kihívtuk. Szerencsére ennek komolyabb következményei eddig nem voltak,
de a távcsövem súlya - amit 28 évvel ezelőtt előrelátóan köracél vázas,
papírborítású tubussal készítettem el - pont annyi, mint egy vödör
homok. Ehhez jön még az, hogy a nyáron betöltöttem a 62. életévemet.
Persze mindezeket rajtam kívül még sokan elmondhatják magukról, de azt
is tudjuk, hogy semmi nem megy a végtelenségig...
A korábbi döntéskor viszont azt is elhatároztam, hogy a
leszerelés előtt még egy észlelést elvégzek. Mi legyen ez?? A legjobb
választásnak a mai okkultáció mutatkozott, tekintettel arra, hogy
amatőr pályafutásom alatt a kettőscsillagok mellett talán az
okkultációkkal rokonszenveztem leginkább, noha kiemelkedő mennyiségű
megfigyelést nem végeztem ebben a témakörben. Viszont a legelső,
gyűjtőközpontba beküldött észlelésem az 1981. november 17-i
Vénusz-Nunki okkultáció volt! Micsoda véletlen!
És elérkezett a december 1-je. Délelőtt jobbára derült,
de változó felhőzetű ég volt, élénk déli széllel. Délután 1-2 óra
tájban viszont kezdtek füstbe menni a remények: időnként pár perces
futó zápor riogatott, a keleti eget sötét fellegek uralták;
délnyugaton időnként kisütött a Nap, de a horizontot tíz fok
magasságig fekete felhők borították. Nem szeretem sötétben kivinni a
távcsövet, ezért félig-meddig beletörődtem abba, hogy elmarad a
tervezett megfigyelés. Négy óra után szerencsére javult a helyzet: a
Hold, balján a Vénusszal, fölötte a Jupiterrel csodaszép konstellációt
alkotott a mélykék égen. A távoli felhőzet nagyjából mozdulatlannak
látszott és a szél is változatlanul fújdogált: most vagy soha, kifelé a
távcsővel! A szabad szemes látvány hatására felötlött bennem a
gondolat, hogy fotót is kellene csinálni Panasonic FZ-50-es digitális
masinámmal. Ezt még soha nem próbáltam, pedig a kisfilmre számított 400
mm-es fókusz szerény reményekre jogosít. De közben az idő is telt, és a
fedés előre jelzett időpontja előtt 20 perccel már nem mertem
kockáztatni, hogy két szék között a pad alá essek. Majd legközelebb
megpróbálkozok ezzel a témával is.
17 óra 5 perckor lényegében fel voltam készülve az
okkultáció megfigyelésére, amit a 90-szeres nagyítást adó
(legkedvesebb) 12,5 mm fókuszú Zeiss orthoszkópikus okulárral akartam
elvégezni. Most - sok-sok év óta először - nem kapcsoltam be az áramot,
mert nem volt szükség sem az osztott körök megvilágítására, sem az
óragépre. Viszont először vittem ki a távcső mellé a rádióvezérlésű
órát, de hiába kutattam idegesen a kellékes szatyorban a stopper után,
nem volt ott. Futás érte a szobába, noha volt még idő bőven!
Olyannyira, hogy rövid szemrevételezés erejéig átálltam a másfél-két fokkal
északabbra lévő Jupiterre is. A levegő annyira nyugtalan volt, hogy a két fősáv
éppen csak sejlett. Viszont a bolygótól keletre két hold (utólag
azonosítva a Ganymedes és az Io) szép párt alkot: a bolyhos korongok
kb. 8"-re, PA 15 irányban helyezkednek el. (E sorok írásakor a
Guide-ban ellenőrízve a becsléssel nem kell szégyenkeznem, noha a
gyakorlatból teljesen kiestem.) Az okkultáció megtörténte után
visszanézve, a két hold pozíciószögére 310 fokot becsültem UT 16:37-kor.
Időnként belepillantottam az okulárba, közben pedig nézegettem a
többé-kevésbé derült égen a csillagokat. A zenittől nyugatra a nagy nyári
háromszög, északkeleten az Auriga hatszöge, fölötte - égi irányok
szerint nyugatra - a Perzeusz, jobbra 25-30 fok magasan a Pleiádok
alakzata. Most is konstatáltam a szemorvosok által leírt, személyesen
1-2 éve tapasztalt jelenséget, az időskori távollátás javulását. Amíg
régebben a Fiastyúk helyén szabad szemmel csak egy ködös foltot láttam,
addig most szeparáltan látom az 5 legfényesebb csillagot: az öregkor
szépségeiből nem is nagyon tudok többet felsorolni...
Közben a holdsarló rendületlenül közeledett az
Esthajnalcsillaghoz. Kezemben az öreg szovjet mechanikus stopperrel most
már nem vettem le a szememet az okulárról, amiben szépen kirajzolódott
a holdkorong a hamuszürke fénnyel; a Vénusz a szivárvány minden
színében pompázva lobogott, a négy diffrakciós tüske 15 ívperc hosszan
negyedelte a látómezőt. A transzparencia 5-ös értéke mellett a seeingre
2-t jegyeztem fel: nagyon ritkán észleltem ilyen nyugtalan légkörnél az
elmúlt évtizedekben. Node ez van, ezt kell szeretni! Szerencsére a
Vénusz megvilágított oldala találkozott a Holddal, ami valamennyit
segített az észlelésben. UT 16:27:19,4-kor nyomtam meg a stopper
gombját, ekkor érzékeltem, hogy a Vénusz fénye csökken, illetve már nem
kerek a korong széle. Természetesen a tized másodpercnek - sőt
még az egész másodpercnek - semmi jelentősége nincs a jelen helyzetben,
dehát mindennek meg kell adni a módját! Mivel a stopperem részidő
mérésére nem alkalmas, ezért az indítás pillanatában elkezdtem magamban
számolni húsztól: így a T2 időpontig, a Vénusz utolsó fénysugarának
eltűnéséig éppen 40 másodperc telt el.
Ennyi volt! A kilépést megvárni nem akartam: még ha a horizontközeli
felhőzet kedvezően alakul is, a légkör hatása kizárja a használható
megfigyelést.
Node ha - talán utoljára - kint van a távcső, nem tehetem
meg, hogy legalább egy kettősészlelést ne végezzek! Mivel erre
egyáltalán nem készültem, ötletszerűen becéloztam a Fiastyúkot, majd
alakul valahogy. 2006 tavaszán az 50/540-es Zeiss refraktorom
eladásából vettem többek között egy Meade SWA 20 mm fókuszú okulárt,
aminek a látómezeje 56-szoros nagyítás mellett 64 fok. Ezt gyakorlatilag
azóta sem használtam,
pedig a legalkalmasabb egy ilyen aszterizmushoz. Miközben gyönyörködtem
a csillagkavalkádban, és körülnéztem a környéken egy szép csillagpárra
bukkanás reményében, olyan esemény történt, amilyen velem még soha. UT
16:46-kor a látómezőbe belépett egy 8,5m fényességű műhold, amit
hirtelen ötlettől vezérelve elkezdtem követni a szabadra állított
csővel. A nagy látómezőnek köszönhetően ez nem volt probléma. 10-15 mp
után nem akartam hinni a szememnek: egy kicsivel fényesebb műhold jött
pontosan szembe! A két műhold egymás melletti elhaladásakor, ami
16:46:55 körül történt, a köztük levő távolság nem volt több 3-4
ívpercnél. Nem tudom, hogy ez lehetséges-e egyáltalán? Még
szóba jöhetne a reflexió, de ennyire szabályosan képtelenség!
Mint említettem, nem volt nálam semmilyen kettősadat, és
későbbi szobai azonosítással sem akartam kísérletezni, ezért egy
könnyű esetet választottam: a Sarkcsillagot. Mint tudjuk, ez nem
látványos kettőscsillag, csupán a főcsillag speciális helyzete emeli ki
a többi közül. Beállítottam hát, és némi szemszoktatás és fókuszírozás
után meg is jelent a távoli halvány kékes színű kísérő PA 250 irányban.
Jelképes búcsút intve a Polarisnak és a többi csillagnak
leszereltem a távcsövet. Vajon észlelek-e még ezen a helyen, és mikor??
Vaskút, 2008.12.01.